BB – Bad Blogger

Hogyan legyünk rossz bloggerek? Ez is lehetne a cím, mert valóban ezer és még plusz egy éve nem írtam. Tény, ami tény, nem is szerettem volna úgy blogot írni, hogy, ha kell, ha nem. Most is inkább vártam és hagytam, hogy érlelődjenek bennem a gondolatok, amiket összegyúrhatok.

Sok érzés és élmény kavarog bennem, felemelő volt a 2017-es év sminkes fronton, bár kudarcoktól sem volt mentes, de csak az nem vall kudarcot, aki meg sem próbálja (Bölcsesség vs. Zsófi 0:1).

Az iskolám, a tanárom és a csoporttársaim zseniálisak és mérhetetlen boldogsággal tölt fel minden együtt töltött idő.

Az, hogy filmforgatással kezdtük az egész sulit, ahol statisztákat sminkelhettünk.. na, ez így leírhatatlan élmény volt, cakk-pakk. Ahh, erről nem is írnék többet, mert egy részt titkos még, illetve, majd, ha megjelenik a film idén, akkor szeretném bővebben részletezni a tapasztalatokat.

Mentünk már fotózásra külön is, mint csipet-csapat, és mentünk szemlélni, amit a NAGYOK alkottak egy reklámfotózáson.

Már találkoztam ’A FOTÓSSAL’ is, bizony. Oleg Borisuk. Azért is nagy dolog ez nekem, mert én nagyon sokáig nem értettem és így nem is értékeltem a divat fotók zömét. Nyilván, ami szép színes volt, már-már kommersz, azt én is értettem, hiszen az a lényege. De a picit is ’elborultabb’, más felfogást és nyitottságot kívánó képeknél már elvesztem. Oleg munkáit szintén az iskola miatt ismertem meg és valamit nagyon megnyitott. Órákig tudom nézegetni a fotóit, keresem a fény útját, a beállítás részleteit, az utómunka bűvöletét (ezt rendszerint nem tudom lekövetni, csak a bűvölet marad).

Amikor sminkelhettem Oleg fotózásán, minden, úgy, ahogy a nagy Murphy könyvben van, totál, kiborítóan rosszul kezdődött. Be is voltam rezzenve, késtem, rosszul lettem, a modellem teljesen le volt fagyva.. aztán valahogy a sok negatív rezonanciát összegyűjtöttük és olyan eredmény lett belőle, ami azóta is elkápráztat. Főleg, hogy láttam, végig követtem a folyamatot és bár rettenetesen féltem tőle, rájöttem, hogy Oleg is csak ember, aki cigizik, és van, hogy elfogy a cigije és akkor én adok neki.. nekem volt megtiszteltetés.

Adriana közbenjárásával sikerült összeborulnom a Touch me not bandával egy videoklip forgatásra, egy fotózásra és egy koncertre is. Eszméletlen jó élmény volt, nagyon jó zene, zúzós srácok, csodás Lilla!

Mámoros képek készültek Fanni vizsgamunkájához a Gellért-hegyen. Imádom a képeket még mindig és a modell lány arcát. Frenetikus volt őt sminkelni, suhant minden fel az arcára!

Oké, ezek a történéses élmények, és akkor vannak a bennem leülepedő érzések/tapasztalatok/tudás. Például, hogy elkezdtem minden filmben, klipben, fotón nézni a sminkeket, a bőrképet (ezt a szót a tanár nénimtől tanultam, annyira kifejezőnek találom, így sokat használom), a változásokat, a részleteket, a hajakat, sebeket, már-már a beállításokat, szetteket, fényeket. Kezd összeállni a kép. Nagyon csecsemő cipőben járva, de kezdek mögé látni és számomra ez is egy fajta élmény.

Egy profi fotózás helyszíne teljesen beszippant. Kitépem magam a malomkerekek közül és becsöppenek egy ’csoda országba’, nem hiszem, hogy embereknek így telik egy MUNKANAPJUK. Mert ez munka, a fotósnak, a világosítónak, a gyártásvezetőnek, a stylistnak, mindenkinek munka. De, bakker, lehet így dolgozni, hogy egy kanapén ülve beszéljük meg a bőr finishét? Lehet az, hogy egy dalmata (BTW: miért látni olyan kevés dalmatát manapság az utcákon?) rohangál körülöttünk kaját kutatva, miközben nézzük a szett előkészületeit? Lehet úgy, hogy mindenki nyugiban van a laza kis 200nm+ irodában, semmi ’késsel rohangálós, hogy aztán hátba döfködős’ feeling nem lengi át a közhangulatot? Mindenki kreatív és érzed/látod is, hogy azok, de feltétlen nem is kell őket noszogatni, mindenkinek megvan a dolga, de attól még senki nem néz szúrósan a másikra, ha leáll 4-5 mondatra a másik kollégával, aki épp visszaesett.. valahonnan ( - vajon ők merre járnak, másik fotózás, helyszín keresés, új neon csövet vettek, vagy épp ők hozzák a sütit minden délután a cukrászdából? -). Felfogják ezek az emberek, hogy milyen szerencsések??? Én, aki, ülök napi x órában, y helyen, sötét barna bútorok és sötét szürke szőnyegek között, csak évődve figyelem eme kreatív csapat arcát, keresem a jeleket, hogy vajon felfogják???

Az egész atmoszféra olyan, hogy én szeretném magam köré tekerni, kicsi szívemet beburkolni, aztán megrázni és belevetni magamat egy giga-hyper-totál sminkbe!

Ez kell nekem, ilyen helyen és ezt akarom csinálni! Mert én itt, ezek között az emberek között über cuki vagyok, és segítőkész, kommunikatív(abb), érdeklődő, nyitott és persze kreatív, maximalista, optimista, ez egész egy nagy pozitív cunami, ami rám szabadul ebben a környezetben.

A tökéletességre való törekvésem csöppet sem hagyott alább, sőt. Egyre inkább érzem a saját magam által meghatározott nyomást és a folytonos elégedetlenséget. Nem mindig fikázom magamat, de javítani mindig tudnék. Csak, hát, nagy ellenségem az idő. Sokkal gyorsabban kéne dolgoznom és ehhez elengedhetetlen, hogy fejben ott legyek, hogy koncentráljak és megjelenjen előttem valami – ami legjobb esetben egy smink.

Mindazonáltal, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értek negatív élmények, rossz tapasztalatok, vagy éppen csalódások. Van, amiből előnyt lehet kovácsolni, de van, ami egyszerűen megmarad csalódásként.

Az emberek kihasználása természetesen itt is játszik. Van, aki próbálja magát nagyon fairnek és együttműködőnek eladni, de a felszín és sok mosoly mögött ott van az igazi szándék és az koránt sem fair, vagy éppen kölcsönös. Vannak olyan etikettek, amiket muszáj alkalmazni egy ilyen jellegű kooperációban, ezek nem-betartása bizony eredményezheti egy kapcsolat, egy közös projekt végét is. Ettől függetlenül azt gondolom, ha az ember azt érzi, hogy nincs jó helyen, nem a megfelelő emberrel dolgozik és főként, ha nem is fejlődik mellette, akkor össze kell gyűjteni minden bátorságot és ki kell lépni ebből a körből. Amennyire lehet, méltósággal kell ezt tenni, én sem szeretnék felégetni mindent magam mögött, de számomra ez is egy lecke, mert én egy ’megmondó ember’ típus vagyok és szeretem az embereket szembesíteni azon tetteikkel, amik a szociális normákat áthágják és ezzel valami negatívat idéznek elő. Természetesen ezeket most próbálom inkább elnyomni, de azt semmiképp nem fogom tűrni és elszenvedni, hogy laikus, vagy kezdő, hozzá nem értőf emberek kihasználják az eddig megszerzett tudásomat, a rugalmasságomat, vagy az időmet. Nem fogom ráhagyni emberekre, hogy a saját bizonytalanságukat és pontatlanságukat rám tolják és az én munkámat becsméreljék csak azért, hogy ők jobbnak érezhessék magukat, vagy épp időt spóroljanak maguknak.

És a legérdekesebb az egészben, hogy ezek a negatív esetek legkevésbé sem a profi környezetben történnek. Nem azok a szakemberek arrogánsak és kekeckednek, akik valamit le is tettek már az asztalra és méltán nevezhetik magukat professzionális szakembernek. Nagyobb partnerséget és tiszteletet érzek a profik irányából, mint bárki mástól, aki vagy nem is szakmabeli, vagy nem profi még. Érdekes, nem? Vajon a vér profik azért (is) válnak azzá akik, mert az alázat sosem veszett ki belőlük? Mert a szakmaiság része, hogy azokat a bizonyos etiketteket betartják és felfogják a közös munka lényegét és rezgését. Remélem én meg tudom majd oldani, hogy leginkább ebben a körben maradjak és innen gyűjtsem akár a negatív élményeket is, mert itt még az is másként hat – mert nem a bántásról szól, hanem a tanulásról.

Én, azért továbbra is csodálattal nézem az arcokat és egyes smink megoldásokat az instán és a pinteresten is. Arccsontokba szeretek bele, szemöldök szálakat irigylek, szemgolyók görbületét mustrálom csukott szemhéjon keresztül. Azon kapom magam, szerény, olykor-olykor bátortalan nebulóként, hogy, ami egykor csak szimpla idő(ki)töltés volt, az elkezd szakmává válni és bekúszik a bőröm alá.

Vásárlások hadát végesen elbukva, rengeteget költöttem eddig és még ezután is fogok. Randizgatok az alapozókkal, délutáni teára hívom az ecseteket, éjféli légyottra a hidratálókat, mindent tudni akarok róluk, azt hiszem, megszállott lettem.

p.s: új évi fogadalom: GYORSABBNAK LENNI!