What’s news pussycat? – avagy, most akkor sminkes vagyok? (Part I.)

Kezdjük egy kis bevezetéssel, preambulummal, fogalom meghatározással.

Ki is az a sminkes? Az én világomban, szerény véleményem szerint, az tekinthető sminkesnek, aki egy részről bitang jó a szakmában, megtanulta az alapokat, helyesen alkalmazza őket, játszi könnyedséggel dob fel egy menyasszonyi sminket akár ¾ óra alatt, nincs neki lehetetlen és még maszkolni is tud (és nem, nem azt a maszkolást értem ez alatt, amit egy fejlettebb 3 éves képes művelni piros művérrel és fekete porfestékkel.. Istenem, mennyi példát látok most erre Halloween környékén). Mindezen képességei mellett napi szinten és főállásban ezzel tud és akar foglalkozni, azaz ebből él meg. Na, Ő nekem a sminkes.

Ezt azért volt fontos meghatározni, mert ezzel magamnak is mércét állítottam fel. Engem megtanítottak sminkelni, alap maszkmesterségre. Ebből hasznosítom, amit tudok, gyakorlom a tanultakat. És lehet álszerénynek titulálni, de ettől még nem tartom magam sminkmesternek – és rengeteg másik embert sem tartok annak, akik persze büszkén állítják minden bemutatkozóban, hogy azok.

S, hogy miért nem tartom magam sminkmesternek: teljes munkaidőben dolgozom totál más iparban, sem időm, sem energiám nincs jobban pörgetni a sminkes szekeret. Innentől kezdve nehéz újabb ismeretségeket kialakítani, nehéz bekerülni a véráramlatba, tehát a megélhetés rész egészen távoli és homályos célnak tűnik.

Hogy ez gond nekem, bánt, idegesít, vagy elkeserít engem? Nem. Elfogadtam. Elfogadtam, mert nem akarom és nem adhatom fel a munkámat, az életszínvonalamat azért, hogy várjak megkeresésekre, hogy versenyezzek nálam jóóóval képzetlenebb ’sufni-sminkesekkel’ 1-1 munkára, hogy a 101-ik tesztmunkára menjek ingyen. Ez sajnos, vagy nem sajnos, nem fér bele. Én döntésem, még ha ennek most van egy erős negatív hangvétele, akkor is az én döntésem és elfogadom az ebből származó következményeket. Önző is vagyok, meg feleség is és a csodás férjemmel egy külön családot alkotunk, így jelenleg nem tehetem meg a két személyes (+2 macska) családommal, hogy felrúgok mindent és önmegvalósítok, mert az életszínvonalunk radikálisan csökkenne.

A mocskos anyagiakon túl, a profi sminkes világtól való ódzkodásom a fene nagy igazságérzetemből is fakad. Belekóstoltam a sminkes élet tortájának pár szeletébe (filmforgatás, videoklip forgatás, tesztfotózás, vizsgafotózás, fotózásfotózás, stb.) és bizony megéltem jó pár olyan eseményt és döntést, amin nehezen tettem túl magam. Ezekről már írtam korábban (pl: amatőr fotós kritizál és hibát hárít rám saját bizonytalansága miatt), így most 1-2 új dolgot írnék. Amit észrevettem, hogy minden projekt szervezésénél a sminkes kb. az utolsó, akivel egyeztetnek, tehát a sminkesnek mindenhez és mindenkihez (fotós, helyszín, modell, stylist, fodrász) alkalmazkodnia kell. És bizony, ha nem jó az időpont, akkor mennek a 128-ik másik (lehet, hogy bénább) sminkeshez és őt kérik fel, mert ő ráér.

(Itt szeretném kiemelni, HA olvassák egyáltalán, NEM a csoporttársaimról beszélek. Nem a suli keretében meghirdetett fotózásokról beszélek, hanem a saját, privát vonalon futtatott lehetőségeimről. A csoporttársaim nem bénák, tudom és láttam, hogy mennyit fejlődtünk együtt és bármelyik lányt szívesen ajánlanám munkákra. Azokról a sufni-sminkesekről beszélek, akiknél ordítanak az alap hibák és a tény, hogy képzetlenek, vagy rossz képzést kaptak.)

Engem aggaszt és elkeserít, hogy amikor annyi ember időt, energiát, pénzt, eszközöket áldozna egy projektre, akkor miért mondanak le oly’ könnyen egy sminkesről, vagy akár egy fodrászról és bíznak meg tehetségtelenebb embert, csak azért, mert ő ráér. Nekem elkeserítő, hogy a minőség nem számít, hogy a megálmodott koncepciót is áthúzzák, mert ha extra béna is a sminkes, akkor legfeljebb szétretusálják a modell fejét, így kevésbé látszik a béna smink. Erősen megkérdőjelezem azokat a fotósokat, akik büszkén vállalnak 1-1 sminkest és munkáját, amikor olyan alapvető hibái vannak, hogy üvöltenek a képről. Attól, mert még a fotós az fotós és nem sminkes, igenis elvárnám, hogy legyen szépérzéke és lássa, amikor egy kontúr el van csúszva a modell száján (akkor jelezze ott helyben és kérjen igazítás), amikor a szemfestés inkább egy monokli, mert nincs eldolgozva a festék (akkor inkább vegyenek vissza a színekből), amikor hullaszínű a modell arca, mert nem tud kontúrozni a sminkes, vagy ennek épp az ellentettje és túltolja. Vegye észre a fotós, a stylist vagy a fodrász és illedelmesen jelezzék, de ne hagyjuk már azt a dzsillió sufni-sminkest abban a tudatban, hogy tudnak sminkelni, csak azért, mert idő szűkében ők érnek rá! Ez is egy megoldás/felfogás, de akkor mi a fenének a sminkes egyáltalán? És ha már ezt érzem, ha már ezt éreztetik velem, akkor nem tetszik és nem akarom.

Nem igazán tudom hova tenni azt sem, amikor (ingyen) tesztfotózáson részt veszek, csinálok egy sminket, amit a fotóssal leokéztatok (konkrétan csak papi áldást nem kérek rá), majd 1 héttel később a következő fotózásnál, másik lánynál, megjegyzi, hogy a múltkori smink erősebb lett és sokat kellett rajta retusálnia (sorry, my problem?) és most legyen natúrabb. Nincs gond, minden oké, információt cserélünk, instrukciót ad a fotós, minden oké… Ha nem lenne ennek az egésznek egy olyan diszkrét ’te vagy a hibás, mert elbasztad!’ felütése - tekintve, hogy meg is említi, hogy én - a sminkes-balfasz - mennyi plusz munkát okoztam neki. Értetlenül állok és pislogok, 14.005.614 csípőből adott válasz cikázik át az agyamon, amiket azonnal cenzúrázok, mert még szeretnék jönni fotózásra. Így lezárom annyival, hogy kérlek, mutass példát arra, amit ma szeretnél az új lánynak. Ez a tökéletes válasz is egyben. Csillagos 5-ös, Zsófi leülhet.

Csakhogy nem ülök le és pörgök az ilyenen, mert azt érzem, hogy meg lettem szólítva, hogy elcsesztem valamit, amivel plusz munkát okoztam. Úgy, hogy a profi nem én vagyok, hanem ő; úgy, hogy ő jóváhagyta a sminkemet; úgy, hogy a fényekhez nem én érték, hanem ő; úgy, hogy amikor visszanézi gépről, helyben a képet, akkor is csak ő tudja 'felülírni' a sminket, én nem. Így nézve a dolgot halkan, de kikérem magamnak, hogy bármilyen szinten említésre kerüljön, hogy ki-mennyit retusált és mennyi idejét vette ez el, mert nem fair másra, főleg a lelkis tanulóra tolni az Ő bakiját, figyelmetlenségét, bármijét. Igazságérzetemet idézve, szerinte mindössze annyi instrukciót kellett volna adnia, mint profi fotósnak, hogy ma egy nagyon natúr, még annyira is no-makeup-makeup-t szeretne kérni tőlem. Mindenféle visszacsatolás nélkül. Nem-e van-e, igaza van-e az igazságérzetemnek? Merd mondani, hogy nem, amikor a nevében is benne van, hogy igaz! :-)

Bevallom, nem érzem extra komfortosnak az ingyen részt sem már annyira, és nem azért, mert pergetni akarom a sminkelős pénzt (erre van a főállásom), hanem mert azt érzem, hogy ki vagyok használgatva. Tudom, hogy az az adott fotós kap fizetés az adott ügynökségtől azért, mert befotózza az adott modellt. Akkor én, mint sminkes miért nem kapok egy jelképest? Oké, én gyakorlok, oké, akkor küldje az iskola a tehetségesebb tanulókat ilyen fotózásra és azért kapjon egy jelképest. Legyen motiváció, érezzem a valódi versenyt, ne arra menjen, hogy tök8 milyen tehetséged van, ha jó neked ingyé’, meg az időpont, akkor mehetsz.

Csak, mert én, a tanuló sminkes is időt, energiát és pénzt áldozok azzal, amikor szombat 9-re (hát még ha szabit is vennék ki) odamegyek önköltségen, használom a saját, profi, drága felszerelésemet és mellé még ugrálok, mint a barom, meg szélgépet tartok, meg várok, amíg a fotós megebédel (pedig a szabadidőm nekem is fontos és a sminket lelkiismeretesen megcsináltam, tehát nem, nem szeretnék várni míg a fotós megebédel, mert az én szabadidőmet veszi el ezzel, immár feleslegesen, ingyen). Tudom, öregszem és háklis vagyok, de annyiszor érzem a tisztelet hiányát, az egymás megbecsülésének hiányát és őszintén, ebből kijut nekem bőven a napi 8,5 órában, de a szabadidőmben, a hobbinál nem vagyok erre kíváncsi és kevésbé tolerálom.

Nyilván mamahotelből ezeken könnyebben átsiklik az ember és örül a lehetőségnek, de én, már 33 éves fejjel, nem egészen látom úgy ezt a felállást, hogy ’zs-okés, belefér, bármikor!’. Van az, amikor már nem fér bele se szabiban, se útiköltségben, se a pucámba, se a nyamvadt kevéske szabadidőmben.

Ezek most csúnyán néznek ki leírva és úgy tűnhet, hogy durci vagyok, pedig tényleg nem. Csak nem akarok kamuzni, mert az nem én vagyok. Ömlenghetnék és beállíthatnám, hogy akkora menőség sminkesség lettem, hogy lassan már a saját arcomhoz sem nyúlok ingyen, de fölösleges, főleg ebben a szakmában.

De, ha ez most erősebb hangvételű is lett, akkor a második rész előzeteseként elmondhatom, hogy ki fogom fejteni miért jó mégis sminkelni, mit és miért csinálok, miben találok örömet. Mert nyilván nem áll meg az élet és nem teszem le az ecsetet. De még ha könnyű feladásnak is látszik, rá kell jönni, hogy mit kell és érdemes erőltetni és mit kell el- és átengedni.