Levél szívből

Reggel 9:38, trappolok végig az Oktogonon, csörtet utánam a kis, piros bőröndöm, elképzelésem sincs, hogy mit gondolnak rólam az emberek, de rendre csak a ’túlélésért’ kűzdök ilyenkor. Elfogadható embertömegen át vezet a reggeli utam, de legalább érzem, hogy a péntek esti romok után is van élet, lüktet a város. Ott találom magam ismét a barna, vas ajtó előtt, utoljára csippan a kód nekem, utoljára üdvözöl, mint tanulót, még ő is hallgatag marad.

Felvonszolom magam az elsőre, ma még ez is nehezebb, de már nyitva a rács és amikor kinyitom az ajtót, az erkélyről libben be épp a Senora. Fehér ruhában, pont a komplementerünk, jing-jangnak öltöztünk ma. Kérdőre von, hogy miért ilyen korán érkeztünk, de pontosan tudja ő, hogy milyen ez, tudja ő, hogy milyen, amikor már nem bírsz otthon matatni, nincs már több cigi, nem érdekel a tv sem, a tételek is csak idegesítenek és már menni akarsz.

Amíg bevárunk mindenkit, csak zsibog az előszoba a kérdésektől, mi a ’70-es évek sminkje, mi a barna komplementere, mi a ’40-es évek sminkje, kinél van folyékony, fekete tus? 10-kor elcsendesedünk, kezdődik, elmélet, zárt ajtók mögött. Felsorakozunk, beosztjuk a ki-ki utánt. Vannak jolly joker tételek, előre jelzem, hogy én nem leszek senkinek ellenfele, Murphy gondoskodik róla, hogy én olyat ne húzzak, mindenki röhög és megnyugszik. (Jolly-t csak azért engedhetjük meg magunknak, mert ezeket a tételeket valójában már mindenki tudja, naponta alkalmazzuk, ez igazából csak formalitás, amit egy megfelelő ’szeretet hullámmal’ el lehet kerülni.)

Én jövök, bemegyek, húzok, mosolyognak, üres papírom, jolly joker-t húztam, ujjam alatt lapul pirossal a ’Love’ felirat, de még mindig nem értem, Zsófiskodom. „Végeztél, húzzál a bal oldalról is sminket és viszont látásra!” Natúr smink.

Mindenki zsezseg tovább, de túl vagyunk az első körön és bár mindenki pontosan tudta, hogy bármit kérdezhetnek tőle, azt tudni fogja, azért a vizsgadrukk éppen csak most hagy alább. Senora csak libeg erre-arra, mindenki 101 kérdéssel bombázza amerre csak jár. A kis Senoritája pedig a szokásos módon csak mosolyog mindenkire, mintha ő végig tudta volna, hogy kiből, mi lesz, sőt ő már tavaly nyáron tudta, amikor jöttünk vizitre. Ugyanezzel a mosollyal nyitott ajtót akkor is. Ő tudta már akkor, csak azt nem érti, mi miért nem tudjuk MÁR?!?

Sminkelünk, kapkodunk, elkészülünk, szusszanunk. Hatalmas zsivajjal kezd rá egy muzsikus. A Jókai tér ezzel jelzi, hogy visszavonhatatlanul felébredt, készen áll a szombatra. Találgatjuk csak, hogy milyen zene lehet ez és honnan jön. Mindegy, meghallgatjuk, legyen így!

Kiértékelés.. tökéletes, a kevesebb néha több, lehet bátrabban is, mindenki mindent tud. Alig maradt idő, a ’nagy munka’ előtt. Gondoskodó Senora rendelt nekünk pizzát, reméljük megérkeznek a modellek előtt. Nem érkeznek. Engem pont nem érint, mert diétán vagyok, de az illatát majd magamba szippantom, elvégre az illatokkal is eltelhet az ember.

Libeg a Senora, elindítja az órát, füleseket vár el tőlünk, tegyük be a zenét a fülünkbe! Nincs zsebem, de a csendnek is van dallama, megnyugtató, mindenki csöndes, halványan hallani a Jókai tér kora délutáni élettörténéseit. Érkeznek már emberek, aranyhaj Simon és pakkos Noémi csoda goodies táskákkal.

Természetesen mindenki Oleg lépteit lesi, az ő érkezése az igazi gong szó. De már mindenki nyugis, jó ég, már két etapon túl vagyunk, nem akarom, még, kérdéseket, kifestjük a gangot is, vagy elmosogatok.

Letelt az idő, mindenki szállingózik a styling-ba, moodboard vezényszavak hangzanak el. „Kinek van a Dolce Gabbana mood? Ki csinálta a full pirosat?” Én, én csináltam, full piros, igen, enyém. „Ez a kabi, meg rá ez és még egy ilyen a fejére, szerinted?” Nem tudom, imádom, nekem tetszik, olyan gyönyörű ez a lány, bármit ráadhatunk, csodás, piros. Senora áldását kérem, mert kell az ő jóváhagyása, neki olyan más szemei vannak, olyan fürkészős, sejtelmes, de rávezetős. Megadta, mehet minden pirosba.

Tengernyi esemény szalad velünk, és pont úgy éljük meg ezt az időt, mint Velencét a gondolák. Haladunk a házak között és kémleljük a partot, a csodás épületeket, de nem akaródzik kiszállni, szép ez innen a távolból is, csorgunk az áramlattal, mert muszáj, nem állíthatjuk meg, picit lassíthatjuk csak, de nem akarunk kiszállni, nem.

Lassan a végére érünk, Senora kérdi tőlem, hogy direkt hagytam magam utoljára? Füllentek neki, hogy nem úgy lettem kész, és még a ruha, meg itt a 8 másik lány. De igen, direkt, tudat alatt biztosan. Rájöttem, hogy egy részről idegesítő utolsónak lenni, ráadásul beteg modell lánykával, akiért aggódom, hogy bírja-e, de közben megnyugtat, hogy még mindig van időm itt lenni, pihenni a kanapén, vagy az erkélyen kémlelni a szomszéd bácsit, már a pizzák sem illatoznak, maradok.

Mi következünk, Oleg körbe szemlél, szögeket keres, vagy fényeket, pont nem értek hozzá, de megtalálja, hol a gép? Kettőt pislantok, viaskodom a telefon vs. csapkodó ajtó kombóval, távoli fotóról is gyönyörű ez a lány, mindenhogy, piros kabátra piros fénnyel is. Istenem, de várom a végeredményt!

Visszamegyünk a birodalomba, Senora megkörnyékez, akar valamit adni, aranyba futtatott oklevelet. Nem akarom átvenni, nem veszem át, mert akkor az azt jelenti, hogy jövő kedden nem jövök, csütörtökön sem lesz összevont, nem veszem át és legfőképpen nem sírok!

Megpuszil és megölel Senora, nem tudom, hogy sikerült-e elmondanom mindent azzal az öleléssel, remélem igen. Mert amúgy beszélhetnénk róla órákat, leírhatnám színes, csillámos tintával, de ha szerencsés leszek, akkor ezt én még más módon is el fogom tudni neki mondani. Remélem lesz rá alkalmam és akkor odaírom majd, mint a nagyok, hogy ’Karolina Árpanak ajánlom’.

Szeretlek Titeket!